Pop/Punk - Punk/Rock zenekarok lemezkritikái, külföldről és itthonról. Az oldal folyamatos fejlesztés alatt áll! Bármilyen kérdésetek/kérésetek van, kommenteljetek v. írjatok a popunkrockblog@gmail.com címre!
Minden december azzal telik, hogy felkészülünk a karácsonyra, tervezgetjük, hogy hol szilveszterezzünk, valamint számot vetünk az eltelt évvel. A 2000-es évek elején, egy kisebb kis nosztalgiázás során, szerzőtárasammal azon vitatkoztunk, hogy mi volt abban az évben a legjobb album. Hogy ez pontosan mikor történt, már nem emlékszem (köszönhetően Borsod mindkét aranyának, gy.k.: Tokaji, Borsodi Világos), végül nagy vita árán sikerült megállapodnunk. Sőt abban is megegyeztünk, hogy visszamenőleg is megválasztjuk az adott év albumát, onnantól számítva, hogy megismerkedtünk a punkrock világával. Ezen túl, minden hónapban bemutatunk egyet, időrendi sorrendben. Annyit még le kell szögezni, hogy ezek a választások mindig teljesen szubjektívek, csakis kettőnk döntése, és az volt a legfőbb szempont, hogy az adott évben melyik lemez volt ránk a legnagyobb hatással. Aki olvasta a blogindítót, annak semmiképp sem lehet meglepetés, hogy az első „év albuma” az a Green Day – Nimrod.
Életem első rock lemeze, amit megvásároltam, hónapokig csak ezt hallgattam, és azóta sem telik el úgy egy hónap, hogy legalább 1-2 számot ne hallgassak meg róla. Ezek után, talán nem kell szabadkoznom azért, amiért kicsit elfogultan fogok nyilatkozni erről a remekműről. Mert, hogy ez egy remekmű, ahhoz szerintem nem férhet kétség. Ütemes, gyors, pörgős számok követik egymást, valamint egy olyan alkotás, ami nélkül nem érhet véget Green Day koncert.
Nézzük sorba! Az első, a Nice Guys Finish Last:
Kegyetlenül jól indít, végig kitart a lendület, rossz részektől mentes, abszolút jó választás kezdő számnak, egyik kedvenc az albumról. A klip, amit csináltak hozzá, nekem nem tetszik, kicsit erőltetett. A következő ismét klippes:
A Hitchin’ A Ride állandó koncertkellék volt évekig, és sok Green Day fan kedvenc számai közé tartozik. Nekem annyira nem, de az üvöltős betét utáni szakasz nagyon adja. Az album 18 számosra sikeredett, ami azt eredményezte, hogy azért találunk néhány töltelék számot, a The Grouch nálam ezt a szerepet tölti be. Aztán a Redundant a tipikus Green Day hangzásával is még valahol ezt képviseli, de ettől függetlenül hangulatos kis szám. (Ennek ellenére én klipet nem csináltam volna belőle) Aztán a Scattered következik, ami nekem személyes kedvencem az albumról, valahogy mindig jó érzéssel tölt el, ha ez a szám szól a hangfalból.
A lemez következő szakaszánál váltakoznak a lassabb, melankolikusabb nóták (pl. Uptight) és a jó zúzós szerzemények, mint a Platypus (I Hate You) és a Jinx. Itt található meg a Green Day egyetlen egy instrumetal száma a Last Ride In, ami nem tudom, hogy hogyan került az albumra. Mindenesetre én szeretem, a western feelingen át a tenger morajlásáig, sok minden megjelenik benne, egyszóval fasza. A következő részben hallható számok (Haushinka, Reject, Walking Alone) remek felvezetésül szolgálnak az utolsó négyhez, ami a számomra a következő csúcspont az albumon.
Először is zúzunk egy hatalmasat a Take Back-re – csípem az ilyen üvöltős kicsit metálos szösszeneteket – majd jön a King For A Day. Felhangzika trombita, és lélekben ismét a Green Day koncerten találom magam, hiszen ez sem maradhat ki a setlistjükből szinte soha. Élőben általában sikerül elhúzni 10-12 percekre is, ami abszolút kell egy bulira:
Utolsó előttiként felcsendül, az a szám, amit még anyám is ismer, sőt szeret is, a klip után pedig megnézhetjük a részeg verziót is (kicsit rossz a minőség de megéri):
Az albumot a Prosthetic Head zárja, ami erre a szerepre tökéletes. Összességében, a lemezen találunk gyengébb részeket, de a „húzó” számok itt is bőven feledtetik ezeket. Valamint nagyon jó egyvelege a pörgős és a lassabb nótáknak ez az album, rendkívül jól van összepakolva. Mai fejjel 10/8-ra értékelném, de az, hogy ennek a lemeznek köszönhetem azt, hogy megismerkedtem a punk rock zenével mindennél többet ér. A Nimrod másik nagy előnye, hogy könnyen fogyasztható, ha valakivel meg szeretném szerettetni a stílust, biztos, hogy ezt a lemezt nyomnám a kezébe. Ezekre tekintettel az első „év albuma” nem is lehet más, mint 10/10!
Utolsó kommentek